A 2000 & a fűzfám / Tillmann J. A.

Az éjjeli vihar letörte nagy fűzfám két nagy ágát. Ennek önmagában nem lenne jelentősége, ha nem volna sajátos egybeesése két másik, a 2000-rel kapcsolatos eseménnyel: Kezdve ott, hogy kezdeteik évre egybeesnek: 1989-ben indult a lap, első évfolyamától kezdve szerzője voltam. Ugyanebben az évben egy ujjnyi vastag méteres fűzfahusángot dugtam a kertünk közepébe. Dunaföldvár határában törtem le egy útszéli fáról, és akkor még nem tudtam, milyen jól választottam, ui. az akác mellett a leggyorsabban növekvő fafajta, s így már pár év múlva kellemes árnyékot borított gyermekeink homokozója fölé. Azóta folyamatosan terebélyesedett, évenként körülbelül méternyivel nőtt. Ma már a kert csaknem teljes szélességére kiterjed és ágaival eleven kupolát képez a homokozó helyén álló tégla-terasz s a rajta álló asztal fölé.

Fő művemnek szoktam mondani; méretei ezt kétségtelenné teszik. Lenyűgöző jelensége és fejleményei egyszer írásra is ragadtattak (Vécsei Juli kért föl, egy Trafó-kiállítás katalógusába készült, az ÉSben is megjelent: Levelek tengere. Egy fűzfa fejleményei http://www.c3.hu/~tillmann/irasok/muveszet/fuzfa.html )

S úgy tűnik, nemcsak a kezdetek, hanem a végek is valamelyest egybeesnek: tegnap volt a 2000 búcsúestje a Stúdio K-ban…: https://www.facebook.com/events/480540218809537/

Igaz, vélhetően a 2000 nem ér egészen véget, hanem – reménybeli támogatóinak köszönhetően – a hálóra tevődik át, e-lapként él tovább. A fűzfám lombozatának vesztesége tetemes, nem ugyanaz már, mégis él tovább. Immár valamelyest 2000-emlékfa gyanánt.

Zsidóságról és kereszténységről beszélgettünk

Ortodox rabbik nyilatkozata és egy új vatikáni dokumentum kapcsán beszélgettünk Szántó T. Gáborral, a Szombat főszerkesztőjével a Klubrádió Rakott c. műsorában (2015.12. 21.) http://klubradio.fejlesztoportal.hu/v1/musor/208

 

Mennyei atyánk akaratát teljesítve: Egy zsidó–keresztény partnerség felé http://www.szombat.org/politika/ortodox-rabbinikus-nyilatkozat-a-keresztenysegrol

DABRU EMET – Zsidó nyilatkozat a keresztényekről és a kereszténységről (2000) https://en.wikipedia.org/wiki/Dabru_Emet

Mert Isten ajándékai és az ő elhívása visszavonhatatlanok (Római levél 11,29)

A kereszténység és a judaizmus összefonódik, Isten sohasem bontotta fel szövetségét a zsidó néppel. — Új vatikáni dokumentum 2015.12.10.

angolul:http://en.radiovaticana.va/news/2015/12/11/vatican_issues_new_document_on_christian-jewish_dialogue_/1193274

németül: http://de.radiovaticana.va/news/2015/12/10/original-dokument_reflexionen_zu_nostra_aetate/1193343

magyar kivonata: http://www.szombat.org/politika/a-vatikan-mar-nem-akarja-megteriteni-a-zsidokat

A Nagy Tanító – Wittgenstein, avagy AZ EGYSÉGES OLVASÁSI MÓD

 

az eredeti szöveg:

A Nagy Tanító. Wittgenstein-emlékmozaik

http://www.c3.hu/~tillmann/irasok/filozofia/witgenstein.html

 

Képek az In memoriam Klaus Nomi – emlékfilmből

Az In memoriam Klaus Nomi munkacímű, torzóban maradt filmet a Balázs Béla Stúdióban, 1984-ben kezdtük forgatni; elkészült részei a filmgyártás felbomlásakor  elvesztek, a forgatott anyag VHS-en maradt meg.

Koncept & rendezés: Tillmann J. A.

Operatőr: Dér András

Ruhák: Király Tamás

Fotók: Fejér G. Gábor

a Városi Szalonban voltunk

PLACC feszt 2010

Heidegger: Útban a nyelvhez. Árnyjáték

Heidegger: Útban a nyelvhez. Árnyjáték

 a NóLAND SZÍNHÁZ előadásának hangsávja:

http://catalog.c3.hu/index.php?page=work&id=1196&lang=HU

Martin Heidegger: Útban a nyelvhez. Egy japán és egy kérdező párbeszédéből (Fordította Tillmann J. A., Helikon Kiadó, 1991.) című írása alapján

——————————

Japán: Csányi Attila

Kérdező. Tillmann J. A.

Néző: Balogh B. Márton

Hang: Hortobágyi László

Fotó:  Fejér G. Gábor

előadásra került:

Szkéné Színház, Budapest, 1984. április, október

Miskolci Galéria, 1984, június

“Centrális” könyveim

Berlini barátném Viola Vahrson egy kiállítássorozatot rendezett GEGENWELTEN. Die unsichtbare Seite der Dinge / ELLENVILÁGOK. A dolgok láthatatlan oldala címmel, és ennek részeként többünket megkért, hogy ki-ki állítsa össze „a 19., 20., 21. század /számára/ centrális könyveinek” jegyzékét.

Első látásra ez egyszerűnek tűnt, de később okozott némi fejtörést. Különböző életkorokban és élethelyzetekben olvasmányok nagyon különböző módon tudnak hatni. Azt tapasztaltam magamon és másokon – főként diákok nemzedékeit látva –, hogy a felnövekvés különböző fázisaiban az „ablakok kinyílásának”, és az azt követő első észlelések pillanataiban nagyon esetleges, mi jár nagy hatással. Ezt különösen jól mutatják az ún. nemzedéki kultfilmek.

A századok szerinti bontás pedig éppoly nehezen fér össze a személyes szempontokkal, mint a műfaji meghatározatlanság. Ezért aztán, ha már a századok metszésvonalait figyelembe kellett vennem, legalább a ‘műfaji határokat’ érvényesítettem valamelyest a tagolásban.

Így adódott ez a váz, amelynek valójában minden tétele külön értelmezést és életrajzi elhelyezést kívánna, de a felkérés különben sem erre vonatkozott…

19. sz

H. Ch. Andersen mesék

Benedek Elek: A világszép nádszálkisasszony

Dosztojevszkij: Karamazov-testvérek; Ördögök

Herman Melville: Moby Dick

Jules Verne: Rejtelmes sziget, Kétéves vakáció

E. A. Poe elbeszélések

Hölderlin – Gedichte

Henry D. Thoreau: Walden

20. sz

Jean de Brunhoff: Babar utazása

Isaac Asimov: Alapítvány-trilógia

Paul Auster: Holdpalota

Georges Batailles: Das obszöne Werk;Der heilige Eros

Jorge L. Borges – elbeszélések

Tadeusz Borowski – elbeszélések

Mihail Bulgakov: Mester és Margarita

Arthur C. Clarke: Randevú a Rámával

William Gibson: Neurománc

Franz Kafka művei

Frank Herbert: Dűne

Konrád György: A látogató

Arthur Koestler önéletrajzi könyvei

Stanislaw Lem: Az Úr hangja

Thomas Mann: Egy szélhámos vallomásai

Robert Musil: Törless iskolaévei

Nádas Péter: Emlékiratok könyve

Géza Ottlik: Iskola a a határon

Petri György versei

Pilinszky János művei

Paul Reps: Zen Flesh, Zen Bones

Varlam Salamov – elbeszélések

Szentiványi Jenő:  A kőbaltás ember

Tandori Dezső: Töredékek Hamletnek

Georg Trakl – Gedichte

John Cage: Csend

Miklós Erdély írásai

Vilem Flusser írásai

Paul Klee: Tagebücher; Bildnerisches Denken

Detlef B. Linke: Az agy

Lévi-Strauss: Szomorú trópusok

Marshall McLuhan: Understanding Media

Lewis Mumford: Város a történelemben

Stein Aurel: Ázsia halott szívében

Paul Virilio írások, interjúk

Steven Weinberg: Az első három perc

Gilles Deleuze – Felix Guattari: 1000 Plateaux

Hans Urs von Balthasar: A három nap teológiája

István Bibó: Az európai társadalomfejlődés értelméről

Hannes Böhringer: Begriffsfelder. Von der Philosophie zur Kunst.; Was ist Philosophie?

Martin Buber: Die Erzählungen der Chassidim

Northrop Frye: Kettős tükör. Biblia és irodalom

Pierre Hadot: Philosophie als Lebensform; A lélek iskolája. Lelkigyakorlatok és ókori filozófia

Heidegger: Was ist Metaphysik? ; Nietzsche

Hans Jonas: Prinzip Leben

Ghislain Lafont: A katolikus egyház teológiatörténete

Franz Rosenzweig: Stern der Erlösung

Carl Schmidt: Land und Meer

Susan Sontag esszék

George Steiner: Real Presence

Szabó Lajos írásai

21. sz.

Borbély Szilárd versei

Teju Cole: Open City

Michel Houellebecq: A térkép és a táj

Peter Høeg: Das stille Mädchen

Spiró György: Fogság

Alain Badiou: Szent Pál. Az egyetemesség apostola

Hannes Böhringer: Harte Bank

Hans Ulrich Gumbrecht: A jelenlét előállítása 

Detlef B. Linke: Die Freiheit und das Gehirn; Religion als Risiko

Roger Scruton: Iszom, tehát vagyok. Egy filozófus borkalauza

…

Szirtes János szíves kérésére performáltuk

Tillmann J. A.: Gyökér-telenítés. Megszabadulni egy szókép keltette szédülettől

A metafora egy szállítóeszköz. Eredetileg, csakúgy mint a mai görög világban használatos jelentése szerint személyek és dolgok szállítására szolgál. A hellének honában járva a szó csekély görögtudással kibetűzhető: számos helyen, közlekedési és szállítási vállalatok nevében olvasható, ékes betűkkel van kiírva buszok és teherautók oldalára.

A metafora mint szókép a nyelv egy sajátos szállítóeszköze, jelentésátvitelre szolgál. Egy többé vagy kevésbé összetett képet, átvisz egy másik tárgyra. Vagyis egy másik jelentésre. A képnek általában eredetije is van a való világban, de az, ami átvitelre kerül, már egy mentális kép. Mondhatni, ezért is lehet olyan könnyen mozgatni.

Az ilyen nyelvi szállítóeszközök alkalmassága a használat során derül ki: Van-e elég horderejük? Képesek-e, és mennyiben érzékletessé tenni azt a tárgyat, ami egyébként nem annyira érzékletes? A jelentéstöbblet, amit elkerülhetetlenül hozzáadnak az eredetileg szándékolt mondandóhoz, érvényes-e? Jobb, pontosabb, felismerhetőbb lett-e általa? Aztán idővel fölmerül a kérdés: a bevált jelentés-szállítóeszköz működőképes-e még? Nem használódott el már a sok szállítás során? Egyáltalán a megszokás folytán elkerülhetetlen kopás nem kezdte-e ki az értelmét? Belegondulunk-e még az eredetijébe? Kivált, ha közben eltelt jónéhány (száz/ezer) év?

Nem a metafora elméletének kidolgozása késztet ezeknek a kérdéseknek a felvetésére; erre jóval hétköznapibb tapasztalatok indítanak. Azt érzékelem, hogy körülöttünk számos olyan szókép használatos, amelyről nem szokás tudni, mit is szállít; honnan ered, milyen helyről, és milyen terheket; mennyire terhes és terhelt jelentéseket hordoz. Mennyire képes képi erejénél fogva fogjává tenni a (köz)gondolkodást. Persze amúgy is elég gyakran támad az a benyomása az embernek, hogy különféle szavak, szófűzérek hangoztatása közben a hallatójának fogalma sincs arról, hogy mit beszél…

Ám a metafórák esete más. „Vannak olyan metafórák,  – írja Detlef Linke agykutató –, amelyeket az ember futólag fogalmaz meg, és vannak olyanok, amelyek egész generációkat képesek lenyűgözni, kivált akkor, ha ennek nincsenek tudatában.” Ezt az állítást a véres 20. századi történelem során közkeletű szóképek némelyike messzemenően alátámasztja. Így például a vér és a rög archaikus metafórája nemcsak a korabeli magyar nyelvhasználatban vált közkeletűvé, hanem másutt is; elég csak német megfelelőit megemlíteni: Blut und Boden. (Melyek ráadásul alliterálnak is, így aztán még mélyebbre mentek bele az általuk elbűvölt elmékbe és mozdíthatták elő a vérpatakokat és földindulásokat…)

De nem kell a visszamenni múltba ahhoz, hogy hasonlókra akadjunk: Úton-útfélen fültanúi lehetünk annak, hogy valaki a gyökereiről beszél. Pedig ha megnézzük, kiderül, hogy az illető lábon áll, a talpánál véget ér a teste, és további növényi nyúlványok nem vezetnek belőle a talajba. Ennek ellenére mégis ez az agrárius metafóra, s sok hason társa használatos, amelyről méltán mondható, hogy „egész generációkat képesek lenyűgözni”, miként azt is, hogy “ennek nincsenek tudatában”. Mert mi is szól e szókép mellett? Nem annak a kultúrának a kifinomult és számtalan alakzatban mutatkozó formái jelentik ember számára az eredetet, amibe beleszületett, és amelyben fölnövekedett? Nem az elemi – szűlői/felmenői – gesztusok, a nyelvi szövedékek hallatlanul összetett mintázatai, a szülői ház légköre, a színek, szagok, ízek, egy tájék, egy régió, egy kultúra és korszak atmoszférája és szelleme, stb. a meghatározó háttér és eredet? Pont a gyökér? Éppen ez a történetileg és fejlődéstörténetileg egyaránt avitt és korlátolt agrárius szókép? S ha már, akkor miért nem a léggyökér? Vagy egyenesen a levegőég?!

„A fa fáraszt bennünket. – írja Deleuze és Guattari az Ezer fennsík című nagy könyvük Léggyökér-fejezetében – Nem kell hinni sem a fának, sem a gyökereknek, sem a hajszálgyökereknek, túl sokat szenvedtünk miattuk. Az egész fa-jellegű kultúra a biológiától kezdve a nyelvészetig ezen alapul.” Aztán még hozzáfűzik: „A gondolkodás nem fa-jellegű, továbbá az agy nem gyökeres, és nem is elágazó anyag”…

Nem töretlen és nem minden nyelvben azonos ennek a szóképnek a sikertörténete. A németek – érthető okokból – leszoktak róla, s csínján bánnak mindenfajta nyelvi biologizmussal. A gyökér újabb karrierje amerikai, közelebbről afroamerikai eredetű. Esetükben a használata mellett kétségkívül szólnak érvek: el- és kiszakították őket eredeti kultúrájukból, megfosztották őket nyelvüktől; ritmusvilágukon kívül szinte semmijük sem maradt. Őket tényleg elszakították a földtől: a föld(részük)től, ezért esetükben a gyökerek metaforájában megfogalmazódó vonatkozás valamelyest érthető.

Az európai kultúrában némileg más a helyzet. A gyökér-metaforika, a gyökeresség körüli képzelgés alapjában  a föld-kultusz, a termékenység-vallások kései fejleménye (vagy méginkább: aktuális atavizmusa). Aminek tudtukon kívül elég sokan hódolnak; magukat hívőnek és nemhívőnek tudók egyaránt. Például Róma püspöke is rendszeresen gyakorolta; külföldi útjai során akárhová érkezett, első dolga volt a földet – a reptéri beton formájában – csókkal illetni. Mintha még Kepler és Kopernikusz előtt élt volna, s a Földnek nem az Égben lenne – a fizikai kozmológia szerint nem kevésbé, mint a zsidó-keresztény univerzumban – a helye. Persze Karel Wojtila egy kelet-európai romantikus kultúrában, a legromantikusabbak egyikében nőtt föl, és II. János Pálként sem szűnt meg a lengyel romantika szülöttje lenni. A földnek ezt az új kultuszát ugyanis az újkorban a romantika honosította meg. Ekkor – írja Deleuze és Guattari – „egy új csatakiáltás hangzik fel: a föld, a territórium és a föld”.  

Azt, hogy ez korántsem volt mindig így, mi sem mutatja jobban, mint a középkori keresztény felfogással való összevetése: „Az érzékelhető valóság egészét alkotó négy elemre vonatkozó bevett elmélet a ’földre’ a legnehezebb és a legalul elhelyezkedő elem szerepét osztotta, s a legkevésbé szellemi természetűnek tartotta. – írja Ivan Illich: A szöveg szőllőskertjében című könyvében, s hozzáteszi: – „ Az egész hold alatti világ a ’talaj’ része melyen a bölcsességszerető embernek idegennek kell éreznie magát”…

Mit lehet kezdeni akkor a gyökér szóképével? Nem valószínű, hogy az ápolgatás, a gyökérkezelés eredményre vezet: meg kell válni tőle. A legegyszerűbb a feledés kezére adni; az átvitelre szánt gondolatokhoz pedig kevésbé röghöz kötött, érvényesebb, nagyobb horderejű szavakat kell lelni, vagy kreálni. De meg lehet ragadni – a (szó)képben maradva – a gyökerénél is a problémát; úgy, ahogy azt Pilinszky János javasolja Naplójában, s gyökértelenné kell válni! (Ezt egyébként a magukat kereszténynek, sőt egyenesen katolikusnak /egyetemes/ mondó – s a retardált kelet-európai régióban különösen népes kórust képező – tőzsgyökeres nacionalistákkal szemben állítja: „Kereszténynek lenni annyi, mint gyökértelenné válni.”)

Persze meg ki is lehet tartani a gyökér mellett, de akkor nem kell csodálkozni azon, hogy idővel a fej helyén levő valami egyszer tényleg kihajt.

COPYRIGHT Tillmann J. A.

MEGJELENT Élet És Irodalom 2009. február 13.; http://www.es.hu/?view=doc;22120

Tillmann J.A.: A balról és a jobbról. Különös tekintettel az agykutatásra

A fenti és a lenti megkülönböztéséhez nincs szükségünk segédletre, míg a vertikális eligazodáshoz meg kell tanulnunk a bal és a jobb közti különbségtevést. Az előbbi elementáris, elsődleges, az utóbbi tanult, másodlagos, a térben való tájékozódást, az eligazodást szolgálja. Erre a megállapításra jutott mintegy száz éve, Emile Durkheim is:A vallási élet elemi formái című, ma már klasszikusnak számító könyvében: “a társadalmi szerveződés szolgált modellül a térszerveződés számára, ez utóbbi mintegy az előbbi lenyomata. Még jobb meg bal sem létezik, mivel ezek egyáltalán nincsenek benne az ember általánosan vett természetében, hanem valószínűleg vallási, következésképpen kollektív képzetekből keletkeznek.”

Hogy ez a megállapítás milyen mértékben érvényes, azt Anaxagorasz ókori filozófus példája mutatja, aki az élőlényekről – Diogenész Laertiosz szerint – találta azt mondani, hogy a “a hímek a jobb oldalból, a nőstények a balból” születnek… S hogy az ilyesféle tulajdonítások mennyire tetszőlegesek, mondhatni légből kapottak ma is, azt a szópár elterjedt politikai használatának egy, a közkeletű elképzelésekkel homlokegyenest ellenkező esete mutatja: Hans Urs von Balthasar, a 20. század egyik legnagyobb keresztény teológusa  – akinek többkötetes fő művét magyarul most kezdték kiadni – azt írja, hogy “miközben a baloldali tábor megátalkodott konzervatívként állít pellengérre, azzal a szemétdombbal ismerkedem, amelybe a jobboldal húz le.”

Miért állíthatja ezt, a hagyománnyal összhangban? Ha a legrégebbi forrást, a Bibliát nézzük, feltűnik, hogy a korabeli egyoldalú (s nem egy elemében máig továbbélő, moralizáló) kulturális értelmezéshez képest milyen mértékű kiegyensúlyozottság jellemző. A Jézus szenvedéstörténetében hangsúlyosan szereplő, a kereszten megtérő jobb lator erős toposza mellett a szív nem kevésbé erős baloldali pozíciója meghatározó. Ez utóbbi a szeretet, az együttérzés, a felebaráti (eredetileg: legközelebbiekkel) való szolidaritás szinonimája. Mondhatni, az oldalak egyensúlyban vannak. Amiként egyébként a kereszt sem pusztán a kereszthalál jele a kereszténységben; hanem éppúgy jele az isteni és emberi régiók találkozásának, az alappontnak, világok kereszteződésének, és az egyensúly, a kiegyensúlyozottság univerzális mértékének, a kozmikus koordinátarendszernek is. A kereszt horizontális szárai stabilitást és szimmetriát mutatnak, vertikális vonalai a magasság és a mélység (cseppet sem szimmetrikus) viszonylatait rajzolják ki. Ami azt is jelenti, hogy a vízszintes viszonylat korántsem olyan jelentőségű, mint a függőleges. Ami az ábrázolások geometriájában statikusan jelenik meg, az a valóságban dinamikus egyensúlyt jelent.

Durkheim megállapításának igazát az agykutatás újabb fejleményei is messzemenően alátámasztják. Detlef B. Linke Az agy című, nemrég magyarul is megjelent könyvében ugyanis az agyféltekék funkciójának – a közkeletű elképzeléssel pont ellenkező – jellegéről tudósít: “Hatalmi hagyományunkban jellegzetes módon a bal agyféltekét tartják dominánsnak, mely a másik, szubdomináns féltekét uralja. Ezzel kapcsolatban megjegyzendő, hogy a jobbfélteke felelős a kiváltképpen erotikus, és a tradicionális beszédmódban “nőiesnek” jellemezhető magatartásmódokért.”

Linke hatalmi hagyományról beszél, és ez nem is csak egy tekintetben érvényes. Történetileg a jobbkéz a kard, a jogar, a hatalmi szimbólumainak hordozója. (Míg a bal hagyományos szimbolizmusa, a balesettől a balsorson át a balfékig terjed.) A hatalmi hagyomány azonban ennél közvetlenebbül, a hétköznapokban is jelen van. Az agykutató arról is ír, hogy a balkezesség elfogadása még sokaknak gondot okoz, s hogy az anyák még mindig ügyelnek arra, hogy kisgyermekük a “szép” kezecskéjével egyen…Könyvének e tekintetben legfigyelemreméltóbb része az, ahol a bal- és jobbkezűség megítélésének eltéréseiről beszél a különböző kultúrákban. Ez ugyanis nemcsak Durkheim megállapításának igazát támasztja alá, hanem fontos adalékkal szolgál egy aktuális világpolitikai jelenség megértéséhez is: “A balkezesség előfordulási gyakoriságáról szóló neuropszichológiai statisztikák kultúránként jelentős különbségeket mutatnak. Észak-Amerika lakosságának 12 %-a, Németországban az emberek l0 %-a balkezes, s az arány az iszlám országokban 1 %. Minden amellett szól, hogy ez nem egyfajta genetikai különbség kifejeződése, sokkal inkább az adott kultúrák mássággal szemben tanúsított eltérő magatartásával magyarázható.”

A balkezességről való leszoktatás gyakorisága nem pusztán egy kultúrának ezzel kapcsolatos in/toleranciájáról szól, hanem a (családi és társadalmi) erőszak fokáról, továbbá a személyiség, az egyéni különbségek iránti tiszteletről is. (Az európai kultúrának ez az egyik sajátsága. Ezt a – keresztény eredetű – minőséget a többi nagy, kollektivista kultúra nem kifejezetten fejlesztette ki.) Az eltérő egyéniség iránti tisztelet hiányában ugyanis az emberi személyiség fejlődése eltorzul: “Az átszoktatott balkezeseket tömörítő szervezetek rámutatnak arra – írja Linke – , hogy az átszoktatás révén a saját magukhoz és cselekedeteikhez való viszonyuk zavarttá vált. Mélyreható, megrázó élmény gyermekként szembesülni azzal, hogy mindent fordítva csinálunk, s ez gyakran megnehezíti vagy lelassítja személyiségünk kibontakozását, illetve csak egy későbbi életszakaszban találjuk meg végre helyünket a világban. A individualitás lényege nem abban rejlik, hogy az Ént kimondjuk, és saját magunkra tudunk hivatkozni, hanem abban, hogy személyiségünk sajátos vonásait, amelyek idegrendszeri paraméterekkel is jellemezhetők, hagyjuk kibontakozni.”.

Az agykutatás szolgál még néhány különösen aktuális, valamint minden időben érvényes felismeréssel is. Az előbbiek közé tartozik az agyi kép- és szövegfeldolgozás és a balkezesség összefüggése. A vizsgálatok azt derítették ki, hogy a balkezesek agyfélteki munkamegosztása, ill. az átállás szövegről képre és megfordítva az ő esetükben gyorsabban, hatékonyabban történik. És mivel a kultúra fejlődésiránya a – kompjútereknek köszönhetően – kép és szöveg fokozott keveredése felé tart, azt lehet mondani, hogy a balkezeseké a jövő.

Linkeszerint “az ember evolúciójának további alakulása jórészt attól függ, hogy a féltekék együttműködésének milyen új mintázata jön létre. A balkezesek körében a féltekei dominancia kifejlett változataival találkozunk. Erősen leegyszerűsítve tehát fogalmazhatnánk úgy, hogy az ember következő evolúciós szintje a balkezeseken múlik, de legalábbis ők vetítik előre azt. A beszéd és a bal-és jobbkezesség lokalizációja között kapcsolat áll fenn, amely összeköttetés balkezesek esetében kevésbé erős. Ennek oka részben az átnevelésükben keresendő. A balkezesek beszédcentrumának elhelyezkedése nagyobb számú variációs lehetőséget, s ennek köszönhetően nagyobb kreativitási potenciált is jelenthet”

Az agykutatás arra a felismerésre jutott, hogy  az agyunkban az egyensúlykeresésre, a kiegyensúlyozottságra törekvés a meghatározó. Itt nem a bal és a jobb kéz, ill. irányaik eltérése, ellentétes végleteik képe érvényes, hanem a mérleg két serpenyőjének metafórája. Ezért aztán a féltekék közti egyensúly – olykor elkerülhetetlenül előálló – kibillenésének eseteire adott alábbi tanácsok mindenkor, de mostanság különösen megfontolásra érdemesek: “Ha az agyféltekékre vonatkozóan egyáltalán lehetséges tanácsokat megfogalmazni – írja Linke –, akkor legfeljebb annyit mondhatunk, hogy – a féltekék mérleg-modelljének megfelelően – előnyösnek látszik az éppen kevésbé megterhelt agyféltekére többet rábízni. Amennyiben tehát az ember a racionalitást kívánja erősíteni, annyiban az érzelmek övezetéhez is hozzá kell járulnia valamivel – legalábbis ha azt kívánja elérni, hogy a racionalitás kreatívvá váljék. De a mérleg serpenyőit megpróbálhatja úgy is egyensúlyba hozni, hogy az éppen túlterhelt agyféltekéből valamennyit visszavesz.”

 

COPYRIGHT Tillmann J. A.

MEGJELENT Népszabadság 2006. április 8.