Tillmann J. A.: Gyökér-telenítés. Megszabadulni egy szókép keltette szédülettől

rhizoma 2

A metafora egy szállítóeszköz. Eredetileg, csakúgy mint a mai görög világban használatos jelentése szerint személyek és dolgok szállítására szolgál. A hellének honában járva a szó csekély görögtudással kibetűzhető: számos helyen, közlekedési és szállítási vállalatok nevében olvasható, ékes betűkkel van kiírva buszok és teherautók oldalára.

A metafora mint szókép a nyelv egy sajátos szállítóeszköze, jelentésátvitelre szolgál. Egy többé vagy kevésbé összetett képet, átvisz egy másik tárgyra. Vagyis egy másik jelentésre. A képnek általában eredetije is van a való világban, de az, ami átvitelre kerül, már egy mentális kép. Mondhatni, ezért is lehet olyan könnyen mozgatni.

Az ilyen nyelvi szállítóeszközök alkalmassága a használat során derül ki: Van-e elég horderejük? Képesek-e, és mennyiben érzékletessé tenni azt a tárgyat, ami egyébként nem annyira érzékletes? A jelentéstöbblet, amit elkerülhetetlenül hozzáadnak az eredetileg szándékolt mondandóhoz, érvényes-e? Jobb, pontosabb, felismerhetőbb lett-e általa? Aztán idővel fölmerül a kérdés: a bevált jelentés-szállítóeszköz működőképes-e még? Nem használódott el már a sok szállítás során? Egyáltalán a megszokás folytán elkerülhetetlen kopás nem kezdte-e ki az értelmét? Belegondulunk-e még az eredetijébe? Kivált, ha közben eltelt jónéhány (száz/ezer) év?

Nem a metafora elméletének kidolgozása késztet ezeknek a kérdéseknek a felvetésére; erre jóval hétköznapibb tapasztalatok indítanak. Azt érzékelem, hogy körülöttünk számos olyan szókép használatos, amelyről nem szokás tudni, mit is szállít; honnan ered, milyen helyről, és milyen terheket; mennyire terhes és terhelt jelentéseket hordoz. Mennyire képes képi erejénél fogva fogjává tenni a (köz)gondolkodást. Persze amúgy is elég gyakran támad az a benyomása az embernek, hogy különféle szavak, szófűzérek hangoztatása közben a hallatójának fogalma sincs arról, hogy mit beszél…

Ám a metafórák esete más. „Vannak olyan metafórák,  – írja Detlef Linke agykutató –, amelyeket az ember futólag fogalmaz meg, és vannak olyanok, amelyek egész generációkat képesek lenyűgözni, kivált akkor, ha ennek nincsenek tudatában.” Ezt az állítást a véres 20. századi történelem során közkeletű szóképek némelyike messzemenően alátámasztja. Így például a vér és a rög archaikus metafórája nemcsak a korabeli magyar nyelvhasználatban vált közkeletűvé, hanem másutt is; elég csak német megfelelőit megemlíteni: Blut und Boden. (Melyek ráadásul alliterálnak is, így aztán még mélyebbre mentek bele az általuk elbűvölt elmékbe és mozdíthatták elő a vérpatakokat és földindulásokat…)

De nem kell a visszamenni múltba ahhoz, hogy hasonlókra akadjunk: Úton-útfélen fültanúi lehetünk annak, hogy valaki a gyökereiről beszél. Pedig ha megnézzük, kiderül, hogy az illető lábon áll, a talpánál véget ér a teste, és további növényi nyúlványok nem vezetnek belőle a talajba. Ennek ellenére mégis ez az agrárius metafóra, s sok hason társa használatos, amelyről méltán mondható, hogy „egész generációkat képesek lenyűgözni”, miként azt is, hogy “ennek nincsenek tudatában”. Mert mi is szól e szókép mellett? Nem annak a kultúrának a kifinomult és számtalan alakzatban mutatkozó formái jelentik ember számára az eredetet, amibe beleszületett, és amelyben fölnövekedett? Nem az elemi – szűlői/felmenői – gesztusok, a nyelvi szövedékek hallatlanul összetett mintázatai, a szülői ház légköre, a színek, szagok, ízek, egy tájék, egy régió, egy kultúra és korszak atmoszférája és szelleme, stb. a meghatározó háttér és eredet? Pont a gyökér? Éppen ez a történetileg és fejlődéstörténetileg egyaránt avitt és korlátolt agrárius szókép? S ha már, akkor miért nem a léggyökér? Vagy egyenesen a levegőég?!

„A fa fáraszt bennünket. – írja Deleuze és Guattari az Ezer fennsík című nagy könyvük Léggyökér-fejezetében – Nem kell hinni sem a fának, sem a gyökereknek, sem a hajszálgyökereknek, túl sokat szenvedtünk miattuk. Az egész fa-jellegű kultúra a biológiától kezdve a nyelvészetig ezen alapul.” Aztán még hozzáfűzik: „A gondolkodás nem fa-jellegű, továbbá az agy nem gyökeres, és nem is elágazó anyag”…

Nem töretlen és nem minden nyelvben azonos ennek a szóképnek a sikertörténete. A németek – érthető okokból – leszoktak róla, s csínján bánnak mindenfajta nyelvi biologizmussal. A gyökér újabb karrierje amerikai, közelebbről afroamerikai eredetű. Esetükben a használata mellett kétségkívül szólnak érvek: el- és kiszakították őket eredeti kultúrájukból, megfosztották őket nyelvüktől; ritmusvilágukon kívül szinte semmijük sem maradt. Őket tényleg elszakították a földtől: a föld(részük)től, ezért esetükben a gyökerek metaforájában megfogalmazódó vonatkozás valamelyest érthető.

Az európai kultúrában némileg más a helyzet. A gyökér-metaforika, a gyökeresség körüli képzelgés alapjában  a föld-kultusz, a termékenység-vallások kései fejleménye (vagy méginkább: aktuális atavizmusa). Aminek tudtukon kívül elég sokan hódolnak; magukat hívőnek és nemhívőnek tudók egyaránt. Például Róma püspöke is rendszeresen gyakorolta; külföldi útjai során akárhová érkezett, első dolga volt a földet – a reptéri beton formájában – csókkal illetni. Mintha még Kepler és Kopernikusz előtt élt volna, s a Földnek nem az Égben lenne – a fizikai kozmológia szerint nem kevésbé, mint a zsidó-keresztény univerzumban – a helye. Persze Karel Wojtila egy kelet-európai romantikus kultúrában, a legromantikusabbak egyikében nőtt föl, és II. János Pálként sem szűnt meg a lengyel romantika szülöttje lenni. A földnek ezt az új kultuszát ugyanis az újkorban a romantika honosította meg. Ekkor – írja Deleuze és Guattari – „egy új csatakiáltás hangzik fel: a föld, a territórium és a föld”.  

Azt, hogy ez korántsem volt mindig így, mi sem mutatja jobban, mint a középkori keresztény felfogással való összevetése: „Az érzékelhető valóság egészét alkotó négy elemre vonatkozó bevett elmélet a ’földre’ a legnehezebb és a legalul elhelyezkedő elem szerepét osztotta, s a legkevésbé szellemi természetűnek tartotta. – írja Ivan Illich: A szöveg szőllőskertjében című könyvében, s hozzáteszi: – „ Az egész hold alatti világ a ’talaj’ része melyen a bölcsességszerető embernek idegennek kell éreznie magát”…

Mit lehet kezdeni akkor a gyökér szóképével? Nem valószínű, hogy az ápolgatás, a gyökérkezelés eredményre vezet: meg kell válni tőle. A legegyszerűbb a feledés kezére adni; az átvitelre szánt gondolatokhoz pedig kevésbé röghöz kötött, érvényesebb, nagyobb horderejű szavakat kell lelni, vagy kreálni. De meg lehet ragadni – a (szó)képben maradva – a gyökerénél is a problémát; úgy, ahogy azt Pilinszky János javasolja Naplójában, s gyökértelenné kell válni! (Ezt egyébként a magukat kereszténynek, sőt egyenesen katolikusnak /egyetemes/ mondó – s a retardált kelet-európai régióban különösen népes kórust képező – tőzsgyökeres nacionalistákkal szemben állítja: „Kereszténynek lenni annyi, mint gyökértelenné válni.”)

Persze meg ki is lehet tartani a gyökér mellett, de akkor nem kell csodálkozni azon, hogy idővel a fej helyén levő valami egyszer tényleg kihajt.

COPYRIGHT Tillmann J. A.

MEGJELENT Élet És Irodalom 2009. február 13.; http://www.es.hu/?view=doc;22120

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: