Tillmann J.A.: A balról és a jobbról. Különös tekintettel az agykutatásra

november 21, 2012

A fenti és a lenti megkülönböztéséhez nincs szükségünk segédletre, míg a vertikális eligazodáshoz meg kell tanulnunk a bal és a jobb közti különbségtevést. Az előbbi elementáris, elsődleges, az utóbbi tanult, másodlagos, a térben való tájékozódást, az eligazodást szolgálja. Erre a megállapításra jutott mintegy száz éve, Emile Durkheim is:A vallási élet elemi formái című, ma már klasszikusnak számító könyvében: “a társadalmi szerveződés szolgált modellül a térszerveződés számára, ez utóbbi mintegy az előbbi lenyomata. Még jobb meg bal sem létezik, mivel ezek egyáltalán nincsenek benne az ember általánosan vett természetében, hanem valószínűleg vallási, következésképpen kollektív képzetekből keletkeznek.

Hogy ez a megállapítás milyen mértékben érvényes, azt Anaxagorasz ókori filozófus példája mutatja, aki az élőlényekről – Diogenész Laertiosz szerint – találta azt mondani, hogy a “a hímek a jobb oldalból, a nőstények a balból” születnek… S hogy az ilyesféle tulajdonítások mennyire tetszőlegesek, mondhatni légből kapottak ma is, azt a szópár elterjedt politikai használatának egy, a közkeletű elképzelésekkel homlokegyenest ellenkező esete mutatja: Hans Urs von Balthasar, a 20. század egyik legnagyobb keresztény teológusa  – akinek többkötetes fő művét magyarul most kezdték kiadni – azt írja, hogy “miközben a baloldali tábor megátalkodott konzervatívként állít pellengérre, azzal a szemétdombbal ismerkedem, amelybe a jobboldal húz le.

Miért állíthatja ezt, a hagyománnyal összhangban? Ha a legrégebbi forrást, a Bibliát nézzük, feltűnik, hogy a korabeli egyoldalú (s nem egy elemében máig továbbélő, moralizáló) kulturális értelmezéshez képest milyen mértékű kiegyensúlyozottság jellemző. A Jézus szenvedéstörténetében hangsúlyosan szereplő, a kereszten megtérő jobb lator erős toposza mellett a szív nem kevésbé erős baloldali pozíciója meghatározó. Ez utóbbi a szeretet, az együttérzés, a felebaráti (eredetileg: legközelebbiekkel) való szolidaritás szinonimája. Mondhatni, az oldalak egyensúlyban vannak. Amiként egyébként a kereszt sem pusztán a kereszthalál jele a kereszténységben; hanem éppúgy jele az isteni és emberi régiók találkozásának, az alappontnak, világok kereszteződésének, és az egyensúly, a kiegyensúlyozottság univerzális mértékének, a kozmikus koordinátarendszernek is. A kereszt horizontális szárai stabilitást és szimmetriát mutatnak, vertikális vonalai a magasság és a mélység (cseppet sem szimmetrikus) viszonylatait rajzolják ki. Ami azt is jelenti, hogy a vízszintes viszonylat korántsem olyan jelentőségű, mint a függőleges. Ami az ábrázolások geometriájában statikusan jelenik meg, az a valóságban dinamikus egyensúlyt jelent.

Durkheim megállapításának igazát az agykutatás újabb fejleményei is messzemenően alátámasztják. Detlef B. Linke Az agy című, nemrég magyarul is megjelent könyvében ugyanis az agyféltekék funkciójának – a közkeletű elképzeléssel pont ellenkező – jellegéről tudósít: “Hatalmi hagyományunkban jellegzetes módon a bal agyféltekét tartják dominánsnak, mely a másik, szubdomináns féltekét uralja. Ezzel kapcsolatban megjegyzendő, hogy a jobbfélteke felelős a kiváltképpen erotikus, és a tradicionális beszédmódban “nőiesnek” jellemezhető magatartásmódokért.”

Linke hatalmi hagyományról beszél, és ez nem is csak egy tekintetben érvényes. Történetileg a jobbkéz a kard, a jogar, a hatalmi szimbólumainak hordozója. (Míg a bal hagyományos szimbolizmusa, a balesettől a balsorson át a balfékig terjed.) A hatalmi hagyomány azonban ennél közvetlenebbül, a hétköznapokban is jelen van. Az agykutató arról is ír, hogy a balkezesség elfogadása még sokaknak gondot okoz, s hogy az anyák még mindig ügyelnek arra, hogy kisgyermekük a “szép” kezecskéjével egyen…Könyvének e tekintetben legfigyelemreméltóbb része az, ahol a bal- és jobbkezűség megítélésének eltéréseiről beszél a különböző kultúrákban. Ez ugyanis nemcsak Durkheim megállapításának igazát támasztja alá, hanem fontos adalékkal szolgál egy aktuális világpolitikai jelenség megértéséhez is: “A balkezesség előfordulási gyakoriságáról szóló neuropszichológiai statisztikák kultúránként jelentős különbségeket mutatnak. Észak-Amerika lakosságának 12 %-a, Németországban az emberek l0 %-a balkezes, s az arány az iszlám országokban 1 %. Minden amellett szól, hogy ez nem egyfajta genetikai különbség kifejeződése, sokkal inkább az adott kultúrák mássággal szemben tanúsított eltérő magatartásával magyarázható.”

A balkezességről való leszoktatás gyakorisága nem pusztán egy kultúrának ezzel kapcsolatos in/toleranciájáról szól, hanem a (családi és társadalmi) erőszak fokáról, továbbá a személyiség, az egyéni különbségek iránti tiszteletről is. (Az európai kultúrának ez az egyik sajátsága. Ezt a – keresztény eredetű – minőséget a többi nagy, kollektivista kultúra nem kifejezetten fejlesztette ki.) Az eltérő egyéniség iránti tisztelet hiányában ugyanis az emberi személyiség fejlődése eltorzul: “Az átszoktatott balkezeseket tömörítő szervezetek rámutatnak arra – írja Linke – , hogy az átszoktatás révén a saját magukhoz és cselekedeteikhez való viszonyuk zavarttá vált. Mélyreható, megrázó élmény gyermekként szembesülni azzal, hogy mindent fordítva csinálunk, s ez gyakran megnehezíti vagy lelassítja személyiségünk kibontakozását, illetve csak egy későbbi életszakaszban találjuk meg végre helyünket a világban. A individualitás lényege nem abban rejlik, hogy az Ént kimondjuk, és saját magunkra tudunk hivatkozni, hanem abban, hogy személyiségünk sajátos vonásait, amelyek idegrendszeri paraméterekkel is jellemezhetők, hagyjuk kibontakozni.”.

Az agykutatás szolgál még néhány különösen aktuális, valamint minden időben érvényes felismeréssel is. Az előbbiek közé tartozik az agyi kép- és szövegfeldolgozás és a balkezesség összefüggése. A vizsgálatok azt derítették ki, hogy a balkezesek agyfélteki munkamegosztása, ill. az átállás szövegről képre és megfordítva az ő esetükben gyorsabban, hatékonyabban történik. És mivel a kultúra fejlődésiránya a – kompjútereknek köszönhetően – kép és szöveg fokozott keveredése felé tart, azt lehet mondani, hogy a balkezeseké a jövő.

Linkeszerint “az ember evolúciójának további alakulása jórészt attól függ, hogy a féltekék együttműködésének milyen új mintázata jön létre. A balkezesek körében a féltekei dominancia kifejlett változataival találkozunk. Erősen leegyszerűsítve tehát fogalmazhatnánk úgy, hogy az ember következő evolúciós szintje a balkezeseken múlik, de legalábbis ők vetítik előre azt. A beszéd és a bal-és jobbkezesség lokalizációja között kapcsolat áll fenn, amely összeköttetés balkezesek esetében kevésbé erős. Ennek oka részben az átnevelésükben keresendő. A balkezesek beszédcentrumának elhelyezkedése nagyobb számú variációs lehetőséget, s ennek köszönhetően nagyobb kreativitási potenciált is jelenthet”

Az agykutatás arra a felismerésre jutott, hogy  az agyunkban az egyensúlykeresésre, a kiegyensúlyozottságra törekvés a meghatározó. Itt nem a bal és a jobb kéz, ill. irányaik eltérése, ellentétes végleteik képe érvényes, hanem a mérleg két serpenyőjének metafórája. Ezért aztán a féltekék közti egyensúly – olykor elkerülhetetlenül előálló – kibillenésének eseteire adott alábbi tanácsok mindenkor, de mostanság különösen megfontolásra érdemesek: “Ha az agyféltekékre vonatkozóan egyáltalán lehetséges tanácsokat megfogalmazni – írja Linke –, akkor legfeljebb annyit mondhatunk, hogy a féltekék mérleg-modelljének megfelelően előnyösnek látszik az éppen kevésbé megterhelt agyféltekére többet rábízni. Amennyiben tehát az ember a racionalitást kívánja erősíteni, annyiban az érzelmek övezetéhez is hozzá kell járulnia valamivel legalábbis ha azt kívánja elérni, hogy a racionalitás kreatívvá váljék. De a mérleg serpenyőit megpróbálhatja úgy is egyensúlyba hozni, hogy az éppen túlterhelt agyféltekéből valamennyit visszavesz.”

 

COPYRIGHT Tillmann J. A.

MEGJELENT Népszabadság 2006. április 8.

Reklámok

Tillmann J. A.: A nélkülözhetetlen negyedik elem. Az egyetemi könyvesboltról

február 14, 2010

Katmanduban, Nepál fővárosában nagyobb könyvesboltok vannak, mint Pécset. Igaz, ezek többnyire a turisták által hátrahagyott úti olvasmányok (túlnyomórészt az egzotikus/spirituális trip tartozékai), de minden műfajjal, még tudományos munkákkal is lehet találkozni. Ez a tény, pontosabban errefelé eső fele, elég sajátos színben tűnteti fel az itteni szellemi termék-hozzáférhetőséget. Közelebbről nézve az “egyetemi városban” különösen az egyetemi könyvesbolt hiánya égető. Ez ui. nem pusztán a boltfajták egyike, és nem attól “egyetemi”, hogy az intézmény területén található! Nem is a szociálizmus jegyzetellátóinak leszármazottja, amit a hivatalnoki tetszés látott el a tegnapelőtti tudás töltelékhalmaival – elvéve egyúttal a szakkönyvesboltok szerepkörét.

Az egyetemi könyvesbolt hagyományosan az egyetemes szellem legszélesebb színtartományához való hozzáférés helyét jelenti. Ahol a klasszikus kútfőket éppúgy meg lehet találni, mint a legújabb szellemi kísérletekről szóló beszámolókat, szintúgy a különböző tudományos és kevésbé tudományos irodalmak legkülönbözőbb árnyalatait. Ahol nemcsak “egyetemi tankönyvek”, a nagy kiadók biztos befutói, máshol már kipróbált szerzői és sorozatai lelhetők fel, hanem a peremeken éppen feltűnő szerzők és kiadók könyvei is. (A nagy kiadók üzemszerű termelése ugyanis egy idő után a méretekből adódó tehetetlenséggel és tompasággal jár, míg a széleken az új iránti nyitottság és szenzibilitás mindig nagyobb.)

Az általános indokoltsághoz még további tényezők járulnak; ezek részben az egyetemi nyilvánossággal kapcsolatosak: Berlini kollégám szerint egy főiskolán a nyilvánosság alapelemeit a kávézó, a könyvtár és újabban a filozófia jelenti. Hannes Böhringer úgy véli, hogy “a filozófia a cafetéria és a könyvtár mellett a házon belüli nyilvánosság harmadik eleme, ahol a különböző szakok és évfolyamok hallgatói találkozhatnak és egymással kapcsolatba kerülhetnek.” A magam részéről ezt a felsorolást kiegészíteném az egyetemi könyvesbolttal – ahol a “házon belüli nyilvánosság” lehetősége mellett, valamivel áttételesebben, a tágabb szellemi nyilvánossággal való találkozásra is mód nyílik. Itt válik beláthatóvá és áttekinthetővé a gondolkodás- és beszédmódok sokfélesége – úgy a tudományokban, mint azokon kívül. Ez pedig – a tudomásulvételen túlmenően – lehetővé teszi az egyetemi stúdiumok (egy-egy intézmény szükségképpen korlátozott kínálatának) differenciáltabb megítélését. Akárcsak az egyes területeken uralkodó aktuális méjnsztrím, a “fősodor” viszonylagosságának észlelését.

Úgy vélem, hogy az egyetem diákjai számára személyes tekintetben sem érdektelen kérdés ez: a legnyitottabb életfázisban, a legszélesebb szellemi kínálat mellett van esélye a döntő – az esetlegességet is megengedő – szellemi találkozásnak: a rátalásnak.

Könyvtára és cafetérája már van a bölcsészkarnak, ám a megfelelő helyen lévő, kellő méretű és értőn működtetett könyvesbolt továbbra is hiányzik.

(Megjelent a Pécsi Egyetem lapjában, 1997)