•
A szöveg a Négy Nagy Égtájnak nevezett leletegyüttes környékéről került ki. Kutatásaink mai állása szerint ezeket a különös égtájakat a főbb szellemi források, továbbá az ezek között létrejött kölcsönhatások kontemplálhatósága érdekében emelték. A közelükben talált és itt közzétett szövegtöredékek a korabeli megjelenítőművészet néhány kevéssé ismert, a tudományos többes ellenére szélsőségesen személyes megközelítését, belső benyomásokból és retrospektív reflexiókból eredő belátását tartalmazzák. A szöveg szerzőjét – a szimbolikus szemlélhetőség, továbbá a tradíciók továbbélésének és kontextuális átértelmeződésének kérdései mellett – főként a kiábrázolás és a közegváltás közben szerzett felismerések foglalkoztatták.
(In.DOC)
Más közeg fénytörésébe érve, mintha a szárazföldről hirtelen vízbe vetettük volna magunkat. Vagy még inkább: a fejünkkel is belemerülnénk, hisz már eddig is benne voltunk: egy tengerben tartózkodtunk, külső és belső képek egymásba ömlő tengerében, csak most már menet közben látjuk a hullámok játékát, a tengerfenék tájait, folyamatosan alakuló formáinak és lényeinek másként megközelíthetetlen létrejöttét. A hullámok egyenletes ívekbe vagy tört fodrokba rendeződő haladványát a kézmozdulatok nyomán. Szintúgy a kézen át közvetítődő késztetések érkezésének, ezer elemnek és emléknek az esetlegességet is rendbe szervező erejét. Mindezt akár kutatásnak is tekinthetjük. Az összetett, körkörösen örvénylő kérdések kiábrázolási kísérleteként. Egy formálódásfolyamat feltárásának, mely más folyamatokkal történő találkozása és egymásba folyása során áll elő. Egy olyan kutatásnak, ami csak a kivitelezés közben valósítható és figyelhető meg.
(Szimbólum // alak)
A folyam egyik partját szimbólumok, a másikat alakzatok szegélyezik. A szimbólum, az alak – két szembeszökő véglet. Szegély? Perem? Keret? Határ? A szimbólum felőli felépülés egyszer elvezet az alakhoz. Az alak kirajzolódásának kutatása pedig végül szimbólumra vezet. Mindez – hogy egyáltalán tekintetbe vehető legyen – az elvonás egy metszetében merült fel. Térben – ami esetünkben inkább síkok sokaságának egymástáthatása, semmint egyetlen síknak egy tengelye körüli teljes vagy többszörös elfordulása – mindez másként mutatkozik: a feszültség nem ilyen végletes, hanem folyamatos; folyamok és folyamatok révén közvetített: a szimbólum áthatja az alakot és az alak testet támaszt a szimbólum köré. Az alak határát a testek formáló erői vonják meg. Teremtő, elemi és szerves erők. Amelyek mintegy visszatartják a széthullástól. A testen túl más testek, köztük és köröttük pedig a testetlen kezdődik. Légiesség, levegőég. Kézzelfogható közegtelenség. A szimbólumon túl a szemlélhetetlen színtiszta, tökéletesen áttetsző szférái honolnak: minden rendű és rangú hullámok, légáramok, anyagáramlatok és mezőrezgések. Hőhullámok és hanghullámok. Hallhatatlan és hallható hangok el nem nyugvó, eleven szövedéke. A világ zenéje. Harmonia mundi.
(Spiro, spiralis)
A személyes szólamok egyszer leválnak az egyetemes (anyai) lüktetés vivőhullámáról és saját konfigurációkba kezdenek. A kezdetben egybetartozó és összehangzó kétszólamú invenció kettéválik. A leválás gyötrelmes. Elszakadás az érlelő előzményektől, a táplálkozáspályákról és a védőburkokról. A születő mindig szenvedés közepette születik. Az első lélegzetvétellel, az első üvöltéssel élethossziglan tartó légzés- és hanghullám indul útnak. A légzéshullám: belélekzés és kilélekzés. Inspiráció. A nyomában spirális légörvények a testen belül és a test körül. Kint és bent, mindaddig megszakítatlanul, míg csak a (szinusz)hullám (a monitoron) el nem simul. A magunkfajta lélekző lények meandertermészetűek. Spirálisan örvénylő, hullámvonalak köré és közé rendeződő életet élnek. Ez nemcsak a lélekzetvételünkkel és elmozdulásainkkal keltett örvényekben mutatkozik, hanem az ujjaink tapintófelületének rajzolatában, a szövetek és szervek szövedékében is megmutatkozik. így aztán amihez csak hozzá érünk, rajta hagyjuk lényünk inspirált pecsétjét. Az egyszerre személyes és egyetemes szignatúrát.[1]
(Meanderlabirintus)
Eredetét tekintve valahol a mélyből a magaskultúrába menet merül fel. Kacskaringós folyóvölgyek, kőzetkristályok, csigaházak, felsejlő jelrendszerek egymásra rétegződése a fejben. Mitologikus mátrix: talánytárház, rémrejtek, élet- és halálkapu. Jelenét nézve: napraforgóföldek, szennytengerek, rendületlenül kerengő radarantennák, életcsírák és halálhálózatok összerendeződése az örvénymintázat körül. Spirálködfelvétel a kozmikus kezdetből. Káoszképlet a közeli kutatásból. Mozgásmintaként a folyamatos rétegződés megmutatkozása síkban: a kibontakozás, lerakódás és a be- és elfele tagolódás véghetetlen folyamainak szimbóluma. Univerzális szimbólumként a bentről és mélyből kibomló gyűrűzés és a kintről, befelé tartó távolodás egymásba fordulása. A távoli közeledésének és a közeli távolodásának találkozása az örvényállandóban. Az állandó örvénylésben. Más metszetben a rugalmas összehúzódás és kitágulás közti egyensúlyállapot megjelenítése. Egyszersmind az eredendő, elemi dinamika: létesítőlendület és lebontó erő jele. A hullámhaladvány kimerevítése, előtörténettel és eljövendővel történő dúsítása, sűrítése. A folytonos felépülés és egyidejű lebomlás foglalata – a másként megjeleníthetetlen, mindkét irányban követendő időben. Ornamensként, „egy darab rendként, áttetszővé teszi az összetettséget, a kimeríthetetlen vonatkozásgazdagságot. Tolakvás nélkül emlékeztet a világ végtelen mustrájára, ami kimerítően sosem ábrázolható és jeleníthető meg.”[2]
(Áramlásállandó)
Az anyagok, akárcsak az emlékek és gondolatok ezrei, folyamatosan egymásra rétegződnek, átrendeződnek. A rétegek, a síkok meggyűrődnek, elhajolnak, szétszakadnak és egymásba csúsznak. Egyvégtében kibontakozás, kiépülés, átalakulás és átértelmeződés zajlik. A különféle kéregtájakon, szintúgy a mélyebb szinteken tárolt emlékek a legváratlanabb kibontakozásokra képesek. A beérkezett észleletek – emlékszálak ezreire szétbontott és szerteszét tárolt – rétegei összeérnek. Érlelődnek és érintkezésbe lépnek. Egymásra rétegződésük, ismétlődő megújulásuk és az eltérő területek közti keresztkapcsolatok kiépülése indítja el az emléktenger átrendeződését.
A gondolkodás „hidrológiája” és „geológiája” hasonló a Földéhez: a képfolyamok, a gondolatáradatok és a fogalmi mezők állandó átalakulásban vannak. A folyamatsebességek különbözőek: a képáradat gyorsasága felülmúlja a gondolatpályák mozgását. Ezért is ülepedhetnek le és rendeződhetnek el átmenetileg a fogalmi mezőkön éppúgy, mint esetleges felületeken vagy formákban. Fogalmaink feltárják a formák értelmezésvetületeit és területenként többé-kevésbé áttekinthető különbözőségek összefüggésévé rendezik a látómezőt. A tudattalan tájolórendszerével együtt alakítják az észlelés érzékenységének változását. Az érzékelés kiélesedésének és eltompulásának raszterét.
MEGJELENT: Polifónia. A társadalmi kontextus mint médium a kortárs magyar képzőművészetben [Katalógus], Soros Kortárs Képzőművészeti Központ (SCCA), Budapest, 1993.
COPYRIGHT Tillmann J. A.
[1] „A klasszikus székesegyházak építészei minden idők egyik legmonumentálisabb kézjegyével jelölték az elkészült művet. A főhajó padlózatába mélyesztett labirintusról van szó.” Hans Jantzen: Francia gótikus székesegyházak, Corvina, Budapest, 1989.
[2] Hannes Böhringer: Stílus és tárgyszerűség, in HB: Kísérletek és tévelygések, Balassi, Bp., 1995.; http://www.c3.hu/~tillmann/forditasok/Bohringer_Kis%E9rletek/Stil.html
etc 